Remélem eléggé kifejeztem benne fájdalmamat, halála miatt.
Jó olvasást kívánok mindenkinek.
Ismét itt állok sírodnál, és még most sem tudom elhinni, hogy nem vagy már közöttünk.
Ma van pontosan egy éve, hogy pokollá változott az életem. Sohasem fogom tudni elfelejteni azt a szörnyű napot, pontosan emlékszem minden egyes percére. Reggel kilenc óra fele lehetett, mikor megcsördült a telefonom. Mosolyogva vettem fel, mikor Kamijo neve villant meg a kijelzőn, ám mikor mondta, hogy miért hívott, lefagyott arcomról a mosoly, és megdorgáltam érte, hogy egyáltalán nem vicces, amit kitalált, méghogy meghaltál. Egyszerűen nevetséges volt, hogy ilyen morbid vicceket kitalál. Ám mikor bementem hozzád a korházba, hogy meglátogassalak(mivel korházban feküdtél pár napja, mert nem érezted túl jól magadat) nem találtalak a kortermedben. Kétségbeesetten kerestem valakit, akit felelőségre vonhatok az eltűnésed miatt. Pánikba estem, mikor fejemben ismét Kamijo szavai megcsendültek „Halott…halott…halott…”.
Végre találtam egy orvost, aki téged is kezelt. Kétségbeesetten faggatni kezdtem, hogy hova tűntél, ám ő szomorúan megrázta a fejét, és elismételte, amit pár órája Kamijo mondott.
Teljesen összedőlt bennem egy világ, úgy jött a felismerés, hogy vége, nem láthatom többet gyönyörű mosolyod, örömben megcsillanó szemeidet, egy-egy koncert után, nem hallhatom többet azt a csodát amit a gitároddal tettél, és soha többet nem ejti ki oly szépen senki sem a nevemet, mint ahogy te tetted.
A lábam megingott, lerogytam a földre és keserves zokogásba kezdtem. Nem is emlékszem, hogy pontosan meddig ültem zokogva a földön, csak akkor eszméltem fel, mikor Kamijo megragadta a vállamat, és felsegített a földről.
A temetésed gyönyörű volt. Nem tudtam abbahagyni a zokogást, a gyönyörű lila fellépőruhád volt rajtad, melletted pedig gitárod foglalt helyet az átkozott koporsóban. Igen átkozott koporsó, számomra az, mert örökre elrejtette a világ elől gyönyörű valódat. Ebben a pillanatban irigyeltem a koporsót, és mindent, ami örökre veled maradhatott, bárcsak én is veled mehettem volna, most boldogok lehetnénk, csakis ketten. De nem lehetett. Neked az örök nyugodalom maradt, nekem pedig az örök szenvedés, a hiányod miatt.
Ezerszer elátkoztam magamat, hogy nem mondtam neked sohasem mit éreztem irántad, ám ekkor már késő volt. Az idő is mintha lelassult volna, ezzel még jobban megsajdult a szívem, miközben téged a koporsóval együtt elkezdtek lefelé engedni a mély sírgödörbe.
Most pedig kínszenvedésekben eltelt egy hosszú év nélküled. Nem volt olyan nap, hogy ne jöttem volna, és ne hoztam volna friss virágot a sírodra. Rózsát, mert az volt a kedvenced.
Ma is mint mindig eljöttem hozzád, ám ez a nap teljesen más mint a többi, hiszen a dátum újra felszakította a sebeket, amik mindvégig ott voltak, és fájtak, de ezúttal sokkal jobban.
Az égre sötét felhők telepedtek, mintha még ők is csak téged gyászolnának. Lassan cserélem ki a vázában a virágot. Tizenhárom szál vörös rózsa. Ahogy elhelyezem a vázába a virágokat, úgy csordul le arcomon is az első könnycsepp, én pedig nem törölöm le, hadd folyjon.
Halkan ejtem ki ajkaim között a már jól ismert szöveget a sírkődről:
„ Kageyama Yuuichi
1979.03.08.-2009.08.09.
Az élet egy ajándék, tartsd meg jól, és köszönd meg, hogy tied lehet! ”
- Nyugodj békében szerelmem... nemsokára ismét együtt leszünk...- suttogtam, mivel torkom elszorult a fájdalomtól.
Már vártam a pillanatot, az elmúlásomat, hogy újra veled legyek, ám sajnos erre még várnom kellett, de nem baj, hisz ami késik nem múlik. Addig is élni fogok, és megőrzöm emlékedet.
És tudom, hogy ebben a percben is, mosollyal az arcodon figyelsz engem odafentről...
